Apám emlékére

Havas hegycsúcsok, szikrázó napsütésben ragyogó kék ég. Háttérben aztán ott az Eiger északi fala, ami mindig vonzott téged. Akár csak a Zermatt fölött őrködő, és szigorú "homlokú" Matterhorn csúcsa, a "jó öreg lépcsőház", ahogyan mindig is tréfásan emlegetted. Ami csak megjelent ezekről azt mind elolvastad. A közeli hegyoldalakban síelők gyönyörű stílusban siklanak, ritmusos mozgással kígyózó vonalakat hagyva hátuk mögött a legalább kétméteres szűz hóban. Így emlékezem rád, és ezt érzem tükröződni -még mindig- most is a távolt fürkésző szürkéskék szemeidben. Minden évben szertartássá vált már, hogy a Hahnenkamrennen síversenyt megnézd a tévében. Emlékszel mindig reménykedtél, hogy az oroszok -az északi számok mellett- megtanulnak síelni, remekelni fognak az alpesi számokban is. Elvégre ott van a Pamír, meg a Kaukázus és így a magyar televízió nem csak focit, hanem jóval több síversenyt közvetít majd a "nagyszerű, élenjáró szovjet sportolók" jóvoltából. Hiába próbáltam magyarázni neked, hogy Magyarországon ez csak egyedi igény, a többség a focit szereti nem a síelést. Menyire haragudtál Végh Antal íróra, aki azt találta publikálni valamelyik sport újságban, hogy: "krumpliföldeken nem lehet síelni.."
Emlékszel, amikor a Magas Tátrában a Gerlachfalvi-csúcsot másztuk meg ketten minden hegymászó felszerelés nélkül, tornacipőben? Milyen boldog voltál, hogy ugyan nyugatra nem mehetünk, de a Tátra van olyan klassz, meg majdnem olyan komoly, mint az Alpok...Az a rengeteg kerékpártúra a napi száz-százötven kilométereivel. A dunai kielboatevezések, a római-parti csónakházból indulva, megkerülve a Szentendrei-szigetet egy nap alatt. Az egyhetes gyalogtúrák, a Börzsönyben, Zemplénben, Bükkben. "De szép vagy erdő, száz virág rét..."énekelted Sárdy János jellegzetes tájszólásával és hangját idézve....

Menyit politizáltál nekem, hogy az iskolában hallottakat, tanítottakat egyenesbe fordítsd a fejemben. Emlékszel, menyire izgult Anyu, mikor '56-ban este 10 óra után érkeztél haza, pedig én három éves fejjel "nyugtatgattam"hogy:"...ne izgulj anyu! Aput elfogták az oroszok, jól megverték és betették egy tankba..."

A sorozatos térdműtéteid után is tervezted, hogy elmész még Bánkútra megnézni milyen sípályák vannak ott. Szerintem az ország hátizsákos turista korosztály utolsó, még megmaradt tagjai egyikének számítottál. Most már földi szemmel nem látható, gyönyörű helyeken fogod kedvedre művelni a síelést, túrázást, evezést. Most már érzem, hogy nem becsültem eléggé a természet iránt érzett szenvedélyes vonzalmad, amit megpróbáltál -némi sikerrel- belém plántálni.
Most nyáron, amikor utoljára nálunk töltöttél egy hetet, késhegyre menően vitatkoztunk azon, hogy József Attila magyar ember létére hogyan írhatta azt, hogy:"apám félig román, vagy egészen az." Hiába próbáltam megmagyarázni -én neked(!)-, hogy ezzel csak a magyar valóságot fejezte ki nagyszerűen, hiszen itt már nincsenek "tiszta magyarok". Román, szláv, sváb egyveleg vagyunk, akár hogy is próbáljuk őrizgetni magyarságunk. Te azzal a konok, székely fejeddel sehogyan sem akartad ezt elfogadni, most már a napnál világosabban látom, hogy joggal! Ez volt az utolsó vitánk 1997. július 31-én. Másnap elutaztál, 1997 szeptember 23-án pedig visszavonhatatlanul és végleg...
Isten veled édesapám!